Életrajz

A magyar Marco Polo, gróf Benyovszky Móric nyomában

Három nap erejéig az egyik tematikus kereskedelmi csatorna jóvoltából egy buszon utazhattam, ami Rio de Janeiro és Lima között közlekedik a híres Transoceanica útvonalon. A több mint hat ezer kilométeren keresztül tartó út az Amazonas őserdejétől az Andokon át egészen a Nazca vonalakig megy, amíg meg nem érkezik Peru fővárosába. Ez nem egy turista csalogató reklámfilm volt, sokkal inkább egy dokumentum film, ami nagyon reálisan mutatta be az út mentén élők nehéz életét és azt a megváltoztathatatlan tényt, hogy bizony a gyarmatosítók itt inkább pusztítottak és kizsákmányoltak, minthogy fenntartható és hosszú távú fejlődést hoztak volna. Döbbenetes volt nézni a képkockákat, hogy a 250 évvel ezelőtti, mondhatjuk elhibázott gyarmatosítási módszerek hatásával még most is együtt élnek az itt élők 2020-ban.

De hogy kapcsolódik ez a történet gróf Benyovszky Móric-hoz, aki 1746-ban született? Úgy, hogy ő is gyarmatosított csak teljesen más szempontból közelítette meg az őslakosokat Madagaszkáron, akik még királyuknak is megválasztották…de ne szaladjunk ennyire előre az időben, hiszen addig nagyon sok kalandot élt át.

Jean-Christophe Rufin Vad tengereken című könyve gróf Benyovszky Móric kalandos életét dolgozza fel, ami egyszerre egy izgalmas, néhol fiktív kalandregény, egy megható szerelmi történet és egy rendkívül jó korrajz arról az időről, amikor a gazdasági fejlődés egyetlen módjának a gyarmatosítást látták.

A fiatal Benyovsky gróf egy francia házitanító segítségével ismeri meg a világ kultúráját, a francia nyelvet, a filozófiát, hogy azt követően a kornak megfelelően katonai pályára lépjen.

A lengyelek szabadságharcában is részt vesz az oroszok ellen, akik a vereséget követően száműzik Szibériába. Gyalogszerrel, több száz katonatársával a csodával határos módon éri el Kamcsatkát, a végső állomáshelyet, ami akkor tényleg a világ végének számít.

Egy pár évet tölt csak itt, aztán szökésre adja a fejét és egy kis hajó, valamint egy maroknyi legénységgel nekivág a végtelen tengernek.

A hajó nem dél felé indul, hanem északra, így a északi sarkkört érintve az akkor még ismeretlen Bering szoros közelében hajózik el elsőként a világon. A két kontinens „találkozásáról” akkoriban a világnak még csak sejtése sincs. Benyovszky tudja, hogy a tengeren szerzett helyismeret egész vagyonokat ér, hiszen a francia, holland, portugál és spanyol nagyhatalmak versengenek az ilyen információkért. Az ismeretlen partszakaszok, a néptelen vagy felfedezésre váró szigetek csak a hajóskapitányok fejében vagy az általuk rajzolt térképeken léteznek.

Úgy dönt, hogy Franciaország felé veszi az irányt és tudását a XV. Lajos szolgálatába fogja ajánlani.

Útja során, megállva Formosa és Macao kikötőjében arról szerez tanúbizonyságot, hogy a kereskedelmi képviseletek és központok alapításával lehet igazából gazdasági előnyt szerezni.

De mit lehet kezdeni az ott élő őslakosokkal? Érdemes-e megismeri őket? A gyarmatosítók értéknek tartják-e azt a tudást, amivel ők rendelkeznek?

Benyovszky megérkezvén Párizsba, sajnos csalódást él meg a tekintetben, hogy a gyarmatosítási politikát milyen kegyetlen és mennyire cselszövő politikai szálak mozgatják. Elképzeléseivel ellentétben nem tudja vagyonra váltani a Távol-Keleten szerzett információit, és oda vissza térni, ehelyett a francia király Madagaszkárra küldi.

Mindeközben az uralkodó, XV. Lajos a felvilágosodás filozófusai és a megerősödni látszó bírói rendszer között próbál egyensúlyt találni. Az egyik tábor szerint a bennszülöttek kedves és békés emberek, míg mások inkább azt állítják, hogy harcosok és a nyugati világ feladata oda vinni a kultúrát, a békét és a civilizációt. De pontosan mit is jelent a civilizáció?

Olvasva ezt a könyvet, az jutott eszembe, vajon belegondolunk-e abba, hogy egy szépen kialakított tengerparti kikötőváros vagy egy metropolisz alapjait bizony ezek a hajósok tették le. A hajón érkezett minden, ami az első telepesek túlélését szolgálta. Több hajóács kellett ahhoz, hogy az odaérkezők számára valamiféle házakat építsenek és egy kisebb hadsereg, ami biztosítja a védelmet.

Benyovszky Madagaszkáron teljesen magára marad, szinte semmilyen komolyabb támogatást, utánpótlást nem kap a francia királytól, viszont ennek köszönhetően egészen más módszerrel alapítja meg a fővárost és teremt békét az őslakosok között.

Demokratikus eszközeivel és diplomatikus tárgyalásaival a különböző törzseket kibékíti és egyesíti, úgy, hogy bizalmuk jeléül még királyuknak is megválasztják. A franciák pedig csak majdnem száz évvel később tudnak a szigeten klasszikus értelemben vett gyarmati státuszt kialakítani.

Visszatérve a buszútra, érdekes abba belegondolni, mi lett volna, ha például az inka fővárost, Cuzco-t a spanyol hódítók nem égetik porrá. Mi lett volna, ha a két kultúrát megpróbálják inkább egymáshoz közelíteni és nem teljesen elnyomni és elpusztítani…

Érdekes paradoxon manapság, hogy az utasok egy része a buszon az ősi kultúra miatt érkezik erre a vidékre, a spanyol gyarmatosítók munkájának eredménye most kevésbé fontos. A Machu Picchu-n is a két régészből átvedlett őr kétségbe esve nézi minden nap, hogy porlad el az inka kultúra maradványa az oda özönlő tömegturizmus lába alatt…ez lenne a gyarmatosítás legújabb formája, amely egyik korábbi kultúra megóvására sem törekszik?

Jean-Christophe Rufin: Vad tengereken című könyve alapján

Szólj hozzá!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük