Csillagom, ezt nem így szoktuk mondani!

Két éve ősszel egyedül utaztam Rómába repülőgéppel. Könyvet minden útra viszek magammal és amikor egyedül, munka miatt utazom ez fokozottan igaz. Ennél az útnál pedig még inkább így volt, mivel egy porcikám sem kívánta, hogy elutazzak. Még a budapesti repülőtéren felcsillant némi remény, hogy valami megakadályozza a felszállást – nevezetesen a reptéri rendőrök megérkeztek egy paravánnal és két nyomkereső kutyával egy elhagyott csomag körül – de sajnos végül menetrend szerint csak felszállt a gép.

Tehát utazom a csillagok felé egy olyan cég képviseletében, akinek az arculatában benne van a csillag, kezemben pedig Vámos Miklós Csillagok világa című könyve…

A repülési magasságot elérve még csak jókat kuncogok, aztán félúton abba kellett hagynom az olvasást, mert olyan hangosan nevetek sírva, hogy attól tartok leszállítanak, ott a felhők között.

A legbájosabb könyv, amit valaha olvastam gyerekekről, a világukról és sajátos nyelvükről egy felnőtt férfi szemüvegén keresztül.

A két főszereplő kis lurkó egy fiú ikerpár, akik Vámos Miklós gyermekei az életben. Az ő kisgyermek életük ihlette őt, hogy megírja ezt a könyvet. Micsoda írói kiváltság, hogy a választott téma egész nap hozzád beszél, ráadásul duóban!

Sajátos humorral értelmezi a kifejezéseiket az olvasó számára, rengeteg példát vesz át a valódi szóhasználatukból, ami egy kisgyermek logikájára felfűzve teljesen magától értetődő és értelmes. Ugyanakkor a gyerekeknek is nagyon kedvesen és türelmesen segít a felnőtt világ értelmezésében.

Olvasás közben eltűnődtem, hogy a felnőtt nyelv miért nem tudja megőrizni minden esetben a szavak és kifejezések közvetlen logikai értelmét? A gyereknyelv asszociációs mechanizmusa azonos minden gyerekben, csupán az adott szituáció dönti el, hogy melyik szó jelentésén „akad fenn” a kis lurkó.

Egy kolléganőm 4 éves kislánya jut az eszembe, aki egy nagy kőlépcsőn lefelé jövet megkérte anyukáját, hogy lassítson, mert neki a lépcső túlságosan sorban van…

Felnőttként meg tudunk őrizni néhány ilyen szót, kifejezést és ha jó kedvünk van, szívesen szórakoztatjuk a környezetünket velük. Például “szemüge” a szemüveg helyett, ahogy egy már felnőtt barátom mondja viccből a mai napig, ha nem találja. Illetve, ha élnek a szüleink, ők szívesen emlékeztetnek minket arra, milyen „okosakat” tudtunk mondani vagy mit hogyan neveztünk el.

A szavakon túl sajátos élethelyzeteket is elmesél a két kis ikerfiúnak Vámos Miklós, legyen az a nagymama elvesztése vagy a saját házasságának a kudarca, ami válással végződik.

Sokan mondják, hogy a gyerekek úgy tanítanak minket, hogy közben saját magunkat jobban megismerjük. Szerintem ez leginkább a kommunikáció területén mutatkozik meg. Gondoljuk csak meg, ha egy kisgyerek ilyen sajátos logikával tud kommunikálni, akkor a felnőtt világ kommunikációs mechanizmusát ő valószínűleg nem fogja érteni. Tehát rajtunk a sor, hogy az ő nyelvén megpróbáljuk a saját gondolatainkat elmondani vagy az életet értelmezni, elmagyarázni, ne adj’ Isten nevelni!

Viszont ez valószínűleg ránk is hatással lesz, esetleg a mi gondolkodásmódunkat is megváltoztatja. A végén olyanok leszünk, mint a gyerekek? Felszabadul bennünk egy spontaneitás, egy közvetlenebb asszociációs képesség és talán a legfontosabb, az a fajta őszinteség, ami után nem érezzük azt a bűntudatot, hogy azt gondoljuk: Ó, a csudába is, nem ezt kellett volna mondani!

A római út végül jól sikerült, gyorsan elrepült a két nap, ha élhetek ezzel a gyermeki áthallással. Egyébként a kommunikációról volt szó, a központ 12 ország marketingeseit hívta meg, majdnem 9 különböző anyanyelven szóltunk egymáshoz, már a felnőttek nyelvén…

Vámos Miklós: Csillagok világa című könyve alapján