Életrajz

Időutazás egy robogó vonatban a Monarchia idejébe…

Egy csípős júliusi hajnalon a Keleti Pályaudvaron az üres peronok között keresem a Pozsonyba tartó vonatot. Mivel az autópályát felújítják, egy munkanap erejéig úgy döntök, hogy nem autóval megyek a szlovák kollégákhoz, hanem vonattal… Magyar területen még egyedül ülök a nyitott kocsiban és kíváncsian várom mikor lesznek felszállók. Az első nagyobb megállónál már Szlovákiában meg is telik az első osztály egyetlen kocsija.

Helybéliek szállnak fel kis kézitáskával, akik valószínűleg a végállomásig utaznak, Prágáig. Ezek közül, három középkorú férfi foglal helyet velem szemben, akik magyarul beszélnek. Szóhasználatuk más, jó értelemben véve régies, archaikus, téma választásuk meg különösen meglepő.

Olyan, mintha egy időutazásba csöppennék: a három vidám ember szlovákiai magyar, akik irodalomról, – konkrétan Kodolányi János Égő csipkebokor című könyvéről beszélgetnek – hogy milyen jók a pesti(!) antikváriumok, a Balaton szebb a tengernél, így tovább…

Ahogy a vonatban rázkódom jobbra-balra, úgy nézek hol rájuk, hol kifelé az ablakon, és nagyon jól szórakozom! Az is megfordul a fejemben, hogy megszólítom őket, de inkább úgy döntök, hogy nem töröm meg a varázslatot. A monarchia legszebb évei és egy könyv jut az eszembe, ami Kassáról szól, pontosabban Márai Sándor feleségéről.

Ötvös Anna Lola könyve című munkájában egy csodás képet kapunk a monarchia egyik legszebb városáról Kassáról illetve családján keresztül arról a személyes önszerveződésről, ami a város jelentős fejlődést szolgálja.

Lola családjában a szegények megsegítése, a jó szolgálat, a nemes ügy képviselése genetikai örökség. A népes család két legemblematikusabb tagja az anyai ágon lévő nagypapa és nagymama olyan közéleti szerepet töltenek be, hogy a város fejlődése nélkülük elképzelhetetlen. A híres nagypapa Bécsben szerez orvosi diplomát (nőgyógyász, szemész, sebész szakon!), majd visszatér Kassára, ahol a kolerajárvány közepén lesz a közkórház vezetője három másik szükségkórházzal együtt. Az állapotok elkeserítőek, nemcsak ott, de a teljes közegészségügyben: a gyerehalandóság magas, nincs óvoda, gyerekkórház, vezetékes szennyvízcsatorna. Hosszú évek áldozatos és kitartó munkájával mindezt megszervezi és egyben megalapozza a család jó hírnevét, ő maga pedig a város tisztifőorvosa lesz harminc évig.

A nagymama a népes család mellett – 12 gyerekük születik – a téli időszakban népkonyhát szervez és üzemeltet a város nagyasszonyaival. Felváltva főznek ebédet a szegényeknek. Ezt még idős korában is folytatja a család 12 főre terített ebédlőasztalán minden délben meghívva egy pár szegény sorsú embert.

Azon tűnődöm, hogy milyen sok mindenért felemeljük a szavunkat manapság, ha valami nem elérhető vagy nem olyan színvonalú, ahogyan azt elvárjuk, vagy ahogy azt máshol láttuk. Ezek az emberek is a már megtapasztalt vagy megtanult megoldásokat, módszereket alkalmazták ott, ahol ennek hiányát látták.

Áldozatos, aprólékos, kitartó – akár egy mustármag – munkával pedig elérték céljukat úgy, hogy közben példát mutattak, formálták a közösséget, sőt még tanították is őket.

Úgy gondolom, manapság ezt mi is könnyűszerrel megtehetjük, hiszen a mai kor emberének olyan sok eszköz van a kezében. Talán csak a szervezésben kellene egy kicsit fejlődni és átgondolni azt, hogy ha egy közösségért teszek vagy 1-2 emberért az végső soron magamért is teszem.

Lola édesanyja is rengeteget tesz a városért, annak ellenére, hogy őt a történelem vihara jobban megérinti. A trianoni békeszerződést követően, a városból kitelepítik férjével, majd visszatérésük után minden erejével azon dolgozik, hogy a szegényeket pénzzel, ruhával, cipővel segítse. Több kezdeményezése is van az árvák megsegítésére, köztük a legnagyobb, a nevét viselő 50 gyerek befogadására alkalmas árvaház megépíttetése.

Kassa az I. világháború után a Csehszlovák Köztársaság keleti metropolisza lesz. A színvonalas kulturális, sport és gazdasági élethez minden adott a városban, a kezdetekkor alig 15 ezren lakják, erre az időszakra eléri a 40 ezer főt is.

Visszatérve a vonatutazás jelenébe, lassan közeledünk Pozsony külvárosához, szinte megszámlálhatatlanul sok darut látok a belváros magasságában. Építkeznek, akár egy óriási hangyaboly. Vajon az építtetők, szervezők, munkások, mérnökök között hány ember lehet helybéli, aki egy kicsit a város és saját maga dicsőségére is építi ezeket az épületeket?

A három jókedvű ember közül az egyik velem együtt készülődik a leszálláshoz Pozsonynál: zoknijába tűri mindkét nadrágszárát, biciklijét pedig előhozza a vonat tárolójából. Miközben én épphogy leszállok, ő már felpattanva a kerékpárra, mint egy szellem a múltból, el is tűnik az emberek forgatagában a mozdony mellett…

Ötvös Anna: Lola könyve című regénye alapján

2 hozzászólás

  • Avatar

    Farkas Mónika

    Kedves Anna!
    Mindig is úgy gondoltam, hogy a vonat a tökéletes hosszú távú közlekedési eszköz. Ott van lehetőség szemlélődni beszélgetni, éppen mihez van kedve az embernek. Nagyon szép és tartalmas gondolatokat írsz az ember igazi feladatairól és arról, hogy ha valakinek adatik akkor annak kötelessége a közért tenni. Vajon manapság is tudunk ilyenek lenni? Csak remélni tudom, hogy igen.
    Írásod nagyon felkeltette az érdeklődésemet Lola és családja iránt. Nagyon szeretek önéletrajzi témájú könyveket olvasni. Remélem sikerül hamarosan elolvasnom.
    Várom további írásaidat.☺
    Mónika

Szólj hozzá!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük