Szépirodalom

Vissza a természetbe…

Úgy tűnhet, hogy a tavasz néha tréfát űz velünk, hogy mikor köszönt be: megesik, hogy márciusban már meleg van, míg áprilisban hacsak pár órára is, de visszatér a tél. Számomra a tavasz megérkezésének van egy egyértelmű jele, ez pedig nem más, mint a fülemüle éneke. Elalváshoz készülődve a hálószoba nyitott ablakán keresztül meghallom, ahogy elkezd énekelni minden este fél tizenegy körül.

Egy teljes mező a hátsó szomszédunk, amit egy kis patak választ ketté egy másik mezőgazdasági területtől. A patak mentén pedig óriási juharfák mutatják az idő múlását.

Az elmúlt öt évben, mióta társamat megtalálva ide költöztem, a természet szinte a harmadik szomszédunk lett…számtalan állatot láttunk már: gólyát, vadludat, őzet, rókát, varangyos békát, gyurgyalagot, cinegét, fecskét. Az elején szinte fel sem tűnt, hogy a természet ilyen közel van, aztán lassan az lett az érzésem, hogy én is része vagyok ennek az élő organizmusnak: lélegzem, meghajlok a szélben, kacagok, energikus vagyok, néha lustálkodom, télen behúzódok…

Az elmúlt pár hétben egy betegszabadság miatt a lelkemnek egy olyan könyvet kerestem, ami megerősíti bennem azt az érzést, hogy a természet munkálkodik bennem a gyógyulás érdekében.

Legyek tehát türelmes, nyugodt, főleg pedig bízzak a saját szerveztem erejében, abban, hogy én is természet része vagyok, amit meg is találtam a „Ahol a folyami rákok énekelnek” című könyben.

Az írónő eredetileg zoológus, aki számos tudományos publikálás után, 60 évesen írt egy meseszerű fikciót egy kislányról, aki egy lápvidéken él. Páratlan módon jelenik meg a természet végtelen szeretete az írónő tollából. A fűzfák, a burjánzó növényzet, a part mentét benövő hosszú füvek, az apró csermelyek, lagunák és öblök bemutatása Észak-Karolina ezen vad vidékéről teljes mértékben lenyűgöztek.

Sokan úgy gondoljuk, hogy a természet manapság kiszámíthatatlan és szélsőséges, míg a civilizáció olyan, mint egy óramű. A könyv számomra pont az ellenkező érzést váltotta ki. Egy kislány – akit mindenki elhagy – egy viskóban élve egyedül tanulja meg, hogyan lehet a természettel együtt élni: hogyan lehet elrejtőzni a patakok kis csatornáiban, hol találja meg a homokban a kagylókat, hogyan kell répát termeszteni. Még a születésnapját is a Hold állásának segítségével következteti ki, mivel édesanyja is mindig így mesélte neki. A legjobb barátai a parton élő madarak, akiknek elsírja bánatát, akikkel megosztja örömét.

Milyen csodálatos érzés lehet a természettel így összekapcsolódni, érteni és közben a saját emberi létünkhöz is közelebb kerülni.

Ha a természet tanítana minket a becsületre, a pontosságra, a kiszámíthatóságra, kevesebb szenvedés, csalódottság érne minket.

A természetben egyértelmű, hogy melyik állat harapása veszélyes vagy melyik növény mérgező. Ha gyülekeznek a sötét felhők, akkor eső lesz.

Viszont az emberi tulajdonságok, viszonyok és kapcsolatok ennél megtévesztőbbek tudnak lenni.

Sajnos nem mindig vesszük észre az intő jeleket, bizakodunk és hisszük, hogy megérzéseink ellenére minden jóra fordul.

Ennek vajon mi lehet az oka? Miért távolodunk el ennyire a természet ősi rendjétől? Miért nem hiszünk a törvényeiben? És végül miért mutatjuk magunkat másnak, mint amilyenek valójában vagyunk?

A természet soha nem hallgatja el, hogy mire készül, nem rejti véka alá, hogy mi jár az eszében.

A könyvben a lány szerelme eltitkolja, hogy egy időre nem tér vissza hozzá, így a lány egy másik fiú oldalán keres menedéket menekülve a bizonytalan várakozástól. Ennek viszont végzetes következménye lesz mindkettőjük számára.

Úgy gondolom, hogy a természethez leginkább a megérzéseinkkel tudunk a legjobban kapcsolódni, és életünk számos kérdéseire is a természet törvényei tudják adni a legjobb választ: az élet körforgása olyan, mint az évszakok váltakozása. A tavasz még soha nem maradt el, legfeljebb egy kicsit megvárakoztat engem az a bizonyos fülemüle.

A város nyüzsgésétől és a civilizáció kusza útvesztőitől menekülve a természet olyan végtelen nyugalmat és biztonságot tud adni, mint semmi a más! Micsoda kiváltság, hogy itt lakhatunk, emlegetjük felváltva Kedvesemmel, gyakran kedvünk sincs innen elindulni….hiszen már itthon vagyunk, közel a természethez.

Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek című könyv alapján

Szólj hozzá!

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.